Cenzúrázott interjúk


Najmányi László cenzúrázott interjúi

Bevezető

Az interjú az alany szempontjából az egyik legkockázatosabb kommunikációs műfaj. A pillanat művészete. Mint a színház, azzal a különbséggel, hogy a dialógus nincs előre megírva, és nem próbák során csiszolódik ki. Az elhangzó kérdésekre élő rádiós, vagy televíziós interjúk esetében azonnal kell válaszolni, nincs idő töprengésre, gondolkodásra, megfontolásra. Számítani kell arra, hogy a kérdező közbevág, nem enged végigmondani hosszú mondatokat, sok esetben olyan türelmetlen, hogy igyekszik más témára terelni a beszélgetést. Ezért rövid, lehetőleg tőmondatokban, szlogenszerűen megfogalmazva kell válaszolni. Előre el kell dönteni, hogy mit tartunk fontosnak elmondani, és az előre elhatározott közléshez akkor is szükséges ragaszkodni, ha a kérdés másra vonatkozik. Számítani kell a kérdező tudatlanságára, tájékozatlanságára, ostobaságára, figyelmetlenségére, esetleges rosszindulatára is. Általánosságban kijelenthető, hogy interjút csak a legszükségesebb esetekben tanácsos adni, és az éberség, gyors észjárás, biztos, pontos fogalmazás elengedhetetlen feltételei az idétlen helyzetek elkerülésének.

Amennyiben az interjút felvételről sugározzák, az alanynak fel kell készülnie arra is, hogy az általa elmondottakat megvágják, megkurtítják, átszerkesztik. Ezért is fontos rövid tőmondatokban, szlogenszerűen megkomponálnia a válaszokat, méghozzá úgy, minden egyes mondat önállóan, kontextusából kiragadva is helyesen értelmezhető legyen, megállja a helyét (soundbites). Elvileg az alany kérheti, hogy sugárzása előtt megmutassák neki az interjút, és ahhoz is joga van, hogy letilthassa azt. A gyakorlatban ritkán – többnyire csak politikusok esetében – mutatják meg sugárzás előtt a megvágott, átszerkesztett interjút, az alany legtöbbször csak adás közben szembesül vele, amikor már nincs lehetősége korrigálásra, letiltásra.

Gyakorlatilag valamennyi számottevő magyar újságnak, kulturális magazinnak, rádiónak, tévének, internetes portálnak adtam interjút az elmúlt években, némelyiknek többet is, de egyedül a Tilos rádióban mondhattam azt, amit akartam. A Tilos riportere nem fojtotta belém a szót, a szerkesztő nem húzta ki a neki nem tetsző részeket. A Tilos beszélgetések kivétel nélkül lazán, jó hangulatban teltek. A riporterek nem pörgősségre törekedtek, hanem hagyták áramlani az információt – így kialakulhatott a beszélgetés saját, élő ritmusa, koncentrálva a közlést. Nem kellett mondatonként témát váltanom, a műsorvezető ismerte hivatkozásaimat és jó érzékkel tudott hozzátenni az általam elmondottakhoz. A DJ pedig mindig akkor adta be a zenét, amikor végére értünk egy gondolatsornak. És ügyelt, hogy a zene kapcsolódjon a beszélgetés hangulatához, témájához. Az ország legérzékenyebb, legintelligensebb DJ-inek és műsorvezetőinek generációi kerültek ki a Tilos iskolájából. A Tilos interjúkról nem média-vámpírok által leszívva, hanem energiával feltöltődve mentem tovább. Sokat jelent nekem értelmes, éber, érzékeny – élő – emberek társasága és a Tilosban csak ilyenekkel találkoztam. A mainstream média félelmei nem újak számomra, de az úgynevezett "alternatív" médiának adott válaszaimból is rendszeresen kihúznak általam fontosnak tartott részeket, vagy megváltoztatják a szavaimat, kifejezéseimet, stílusomat.

Remember: a riporter, műsorvezető, szerkesztő nem a barátod, hanem cenzor, aki minden eszközt hajlandó bevetni ellehetetlenítésed, mondandód súlytalanná, értelmetlenné tétele érdekében.

A nyomtatásban, vagy az Internet portálokon írásban megjelenő interjúk esetében is joga van az alanynak a hangfelvételről legépelt interjúszöveget elkérni, azt tetszése, ízlése szerint korrigálni, kiegészíteni. Elvileg csak az általa jóváhagyott szöveg publikálható. Gyakran előfordul azonban, hogy az általa jóváhagyott szöveget valamilyen indokkal – például terjedelmi, vagy politikai okokra hivatkozva –, vagy indoklás nélkül meghúzzák, átszerkesztik, beleírnak, számítva arra, hogy az alanynak nem lesz ideje, pénze, energiája utólag pereskedni.


Ez nem mehet adásba 


Teljesen mindegy, hogy liberálisnak, vagy konzervatívnak vallja magát a bármilyen hatalomra (szerkesztő, riporter, kiadó, kormányzati hivatalnok, kapus, gondnok, kurátor, stb.) került cenzor, nagyon komolyan végzi a munkáját, ami időnként abszurd helyzetekhez vezethet. 1997-ben, Amerikából éppen Magyarországra látogatva a bolsevik diktatúra „művészetgyilkos cenzúrájáról” készített velem és két másik művésszel interjút az egyik közszolgálati televíziós csatorna középkorú szerkesztő-riporterője. A Pauer Gyula műtermében történő felvételre a 20 év körüli lányát is elhozta, hogy okuljon. Számos alkalommal leállította a felvételt beszélgetésünk során, mondván, hogy „ez nem mehet adásba”, noha semmi olyat nem mondtam, ami bármelyik nyugati ország televízójában ne hangozhatott volna el. Szegény sellő nem vette észre, hogy éppen az átkos diktatúra cenzúrájáról készít leleplező interjút cenzúrázza meg. A történet számomra legemlékezetesebb része az, hogy az egyik meginterjúvolt idős kortárs művész, Pauer Gyula, a pszeudo atyja, a diktatúra elleni harc sokszorosan rokkant veteránja, érzékelve, hogy semmi igazán fontosat nem mondhat, elaludt felvétel közben.

 

A sellők rémuralmáról


Mint ismeretes, a magyar szakmai- és közéletet, benne annak tükör-funkciót ellátó (azt is mutatja, amit nem látunk, vagy nem akarunk látni), a társadalom mentális egészségét gondozó, pótolhatatlan, behelyettesíthetetlen szegmensét, a kultúrát az utóbbi években elözönlötték a sellők. Rendkívül agilis, mélységi gondolkodásra teljességgel alkalmatlan szürkeállománnyal felszerelt, gyakran (De Benoist-i értelemben) mutatós, de totálisan aszexuális, önkép és önbecsülés nélküli ifjú hölgyek. Ezek a megbízható, rendkívül szívós munkaerők ugyan többnyire átsiklottak valamilyen felsőfokú szakirányú képzésen, de gőzük sincs szakterületük alapvető viselkedésbeli titkairól, köztük a fair play-ről, tiszteletről, etikáról. És persze az életről is csak annyi fogalmuk van, amennyit egy popcornon (pattogatott kukoricán) hízlalt szabadföldi Smiley tud kifejezni, amikor a körmösnél csiklandozzák. Ha vannak fogalmaik egyáltalán, hiszen ők nem fogalmakban, hanem gyorsan felvillanó, aztán tovatűnő képekben és gomolygó, homályos, zavaros érzetekben (feelings) „gondolkodnak”. Kiszámíthatatlanok, logikájuk nincs, nem látják az ok és okozat közötti különbséget. Képtelenek érzékelni, hogy mit is tesznek éppen – mérhetetlen tudatlanságukat kiegészítve, ez erejük egyik forrása. Figyelmük rövidebb, mint a házilégyé. Engem, a sokat látott, halmozottan hátrányos helyzetű, vén hadirokkantat a néhai bolsevik diktatúra (az alulról jövő kezdeményezések lelohasztására alkalmazott) hiperaktív KISZ szervezőtitkáraira emlékeztetnek ezek az izgága kis lények, elsősorban lázas, leállíthatatlan pörgésük, rémisztően üres tekintetük, és savanyú szagú kipárolgásuk okán. Munkáltatóik igazi, tapasztalt hozzáértők helyett azért alkalmazzák szívesen őket, mert roppant ügybuzgók, ambiciózusak, bármire rávehetők, minden megaláztatást hálásan kuncogva tűrnek, és kevés fizetéssel is boldogan beérik. Öntisztelet hiányukból fakadó, korlátlan megalázhatóságuk és kihasználhatóságuk erejük másik forrása.

Kozmikus magányomban időről-időre felkeres egy-egy oral-history gyűjtő, az adott témában és a pályázatírás formai követelményein kívül minden egyébben szinte meghatóan tájékozatlan sellő. Nagy összegű pályázati pénzekkel támogatva, gyakran több ülésben felveszi az élettörténetemet méregdrága laptopjára, valamelyik hatalmas költségvetéssel működő intézmény archívuma számára. A hangrögzítővel felvett audio-interjút aztán a sellő átteszi írásba, rengeteg értelemzavaró hibával, mivel nem ismer sok, általam használt szót, kifejezést, terminus technicust, és fogalma sincs a kultúrtörténeti vonatkozásokról, amelyekről beszélek. Jó esetben engedi, hogy korrigáljam a legépelt szöveget, de pontosító szándékaimat a sellők többsége nem hajlandó akceptálni. Nekik „az élő beszéd esetlegességei” kellenek, mert azok fontosabbak számukra, mint a tiszta, pontos közlés.

Elképesztő tudatlanságról, butuskaságról, hihetetlenül csökött ízlésről árulkodó őrületekre bukkanok az átiratokban. Csak néhány eklatáns példa a sok iszonyat közül: „rákenról” (sőt „rákínról”!), „rock’n’roll” helyett; „bítlísz” (így, kis kezdőbetűvel) „The Beatles” helyett; „Rólink Sztóning” „The Rolling Stones” helyett (muszáj mindent magyarítani, bármi áron, nehogy véletlenül a szittya megtanuljon angolul); „ődipúszos komplíniúm” „ödipusz-komplexus” helyett (szegény Freud sok mindent félreértett, rengeteg kárt okozott, de ezt azért nem érdemli meg); „Karzsák sztúdijó” „Kassák Stúdió” helyett (Halász Péter, akinek a színházát hívták így, biztosan jót nevetne az elíráson, de vajon Kassák Lajos hogyan reagálna, ha megtudná, hogy fél évszázaddal halála után már a nevét sem ismeri egy bölcsészkaron végzett sellő?). Napokig korrigálom az interjú átiratát. Köszönetet természetesen nem kapok munkámért, se pénzt a tartalmam átadásáért az ilyen tartalmakból élő sellőnek és intézménynek. Azt sem tudom, hogy végül az általam korrigált átirat kerül-e archiválásra, vagy a sellő eredeti átértelmezése.

Az első öt-hat hasonló élmény után egy ideig játéknak fogtam fel a dolgot. Nem voltam többé hajlandó a lakásomban fogadni a laptopos sellőket, hanem drága kávéházakban találkoztam velük, és méla hal-szemeik könyörgésével nem törődve, rögtön a beszélgetés elején leszögeztem, hogy a számlát nekik kell fizetniük. Ebbe, szomorúan ugyan, de mindegyik sellő belement. Az interjúk befejeztével áfás számlát kértek, nehogy egyetlen saját fillérjüket is missziójukra kelljen áldozniuk. Mivel nagyon untam ugyanazt a számomra már régen túlhaladott történetet, saját hosszú életem eposzát újra és újra elmondani, hazudozni kezdtem, változatos élettörténeteket, ars poetikákat találva ki magamnak, hogy összezavarjam a jövő sellőit. Aztán a hazudozásba is beleuntam. Az utóbbi pár évben már nem fogadok laptopos sellőket, amin ők és beajánlóik nagyon megsértődnek.

Ö-Ö-Ö 


Ülök a nép és nemzet televíziójának stúdiójában 2006 bús telén, és nem jutok szóhoz. A 2006 márciusában, New Yorkban elhunyt Halász Péter író, pedagógus, világhírű színházművész emlékének tiszteletére írt, nemrég publikált Downtown Blues című rock’n’roll memoárom kapcsán. Bár eredetileg abban állapodtam meg a műsor szerkesztőjével, hogy az egyetlen interjú-alanya leszek a 20 perc hosszúságú programnak, a stúdióba érkezve megtudtam, hogy rajtam kívül még másik három, Halász Pétert ismerő alanyt is beidéztek (az archetipikus, tartalomgyilkos magyar „Sokat markol, keveset fog” szerkesztői elv praxisba ültetése). Köztük egy dadogós, folyamatosan „ö–ö–ö”-ző, a mérhetetlenül hosszú körmondatokhoz eszelősen ragaszkodó, rendkívül agresszív törpét. Helyi szent, a mi kutyánk kölyke. Az első kérdést a riporter hozzám intézte, de a gnóm magához ragadta a válaszadás jogát, s a műsor 20 perce alatt gyakorlatilag csak ő hablatyolt „ö–ö–ö”-zve, dadogva, fájdalmasan hosszú, semmiféle érdemi információt nem tartalmazó, sokszorosan bővített mondatokban. Én, a műsor eredetileg kijelölt főszereplője, és a másik két nagyformátumú alkotó csak félmondatokra kaptunk lehetőséget, mivel az apró démon folyamatosan közbevágott, és hosszú percekig nem volt hajlandó leállni.

A fizikai és szellemi értelemben egyaránt vertikálisan kihívott illető eszeveszett pörgését figyelve a hiteles önképpel nem rendelkező, ennél fogva öntisztelet-hiányos cenzori személyiség tipikus viselkedését tanulmányozhatta élő adásban a nyájas tévénéző. Cenzorrá nem kinevezés révén válik valaki, erre a funkcióra születni kell. A műsorvezetőt nem zavarta a nagyon kínos, lélekölő produkció. Hagyta dadogni a törpét, és a műsor végén elégedetten jegyezte meg, hogy sikerült bemutatnunk a Halász Péter nevű jelenséget, és a tiszteletére írt könyvet. A nagy színházújítóról, az élet és a művészet mesterségesen megvont határainak eltörlőjéről, a valóban élő színház bátor művelőjéről – a tiszteletére írt könyvemről nem is beszélve – semmit sem tudott meg azon az estén a tévénéző. Csak egy érthetetlenül vartyogó, izgága izét látott, és három, egyre fásultabban hallgató kulturális munkást. Bár a következő években, a később megjelent könyveim és más, kultúraépítő vállalkozásaim kapcsán kaptam pár felkérést interjúra a nép és nemzet televíziójának adott csatornájától (kanális), többé nem vállaltam fellépést, csak elborzadva figyeltem néha, ahogy a hasonló műsoraikban, hasonló kegyetlenséggel nyírnak ki más áldozatokat, szadisztikus alapossággal igyekezve eltüntetni az értelem minden nyomát az interjúkból.

A zene hatalma 


2006-2007-ben számos rádió-interjút adtam a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a theremin, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós, zeneművész és kém történetét ismertető, THEREMIN című dokumentumregényem, és nemzetközi hírű színházművész, író, pedagógus Halász Péter emlékére írt Downtown Blues című rock’n’roll memoárom kapcsán. Mindkét könyv tájékoztat olyan témákról, amelyek alapos ismertetését valamilyen okból szeretik elkerülni a „közszolgálati” (a valóságban mindig az éppen regnáló klikk érdekeit kiszolgáló) médiában. Például a THEREMIN-könyvben nemcsak a szovjet Gulag borzalmairól beszélek részletesen, hanem arról is, hogy az átélt rémségek – 13 év a különböző szovjet haláltáborokban, 43 év háziőrizet – ellenére a zseniális feltaláló élete végéig hithű kommunista maradt. A Downtown Blues pedig nemcsak a bolsevista diktatúra, hanem a „rendszerváltás” utáni Magyarország cenzúráját is ismerteti. A sugárzás előtt felvett interjúkból rendszeresen kivágták a kényesnek ítélt részleteket, míg az élő adásokban más, nem kevésbé hatásos módszert alkalmaztak elhallgattatásomra.

Ülök a „közszolgálati” rádió stúdiójában. A műsorvezetőnő – szexuálisan túlfűtött liberális ikon, véleményvezér, a „mindenkinél-mindig-mindent-jobban-tudók” archetípussá avanzsálódott fajtájából – kacéran a Downtown Blues-ról, Halász Péter és barátai lakásszínházáról és New York-i sikereikről kérdez. Kezei a keverőpult két hangerőszabályzóján. Biztos érzékkel előre tudja, hogy melyik válaszom tartalmazhat olyan közlést, amelytől meg kell kímélnie hallgatóságát. Az ilyen válaszok első szavainak elhangzása után lekeveri a hangomat, és helyette zenét ad be. Amíg a zene szól, mobilozik, hogy ne kelljen velem beszélgetnie.

A zene, különösen az instrumentális, verbális közlést nem tartalmazó muzsika a kortárs rádiós cenzor legkedveltebb munkaeszköze. Ha valamelyik magyar „alternatív” együttes zenéjével fojtja a riportalanyba a szót, még a progresszivitása látszatát is meg tudja őrizni, miközben – mivel a magyar „alternatív” együttesek legtöbbjének dalszövegei voltaképpen operett-, illetve kuplészövegek, vagy ironizáló gagyik – nem kerülnek a néplélekre veszélyesnek minősíthető tartalmak sugárzásra.

 

„Félelmekkel teli korszak jön vissza”
Interjú 2014 szeptemberében Czibolya Tamásnak, a HVG számára 

A beszélgetés általam korrigált és jóváhagyott szövegét az újságíró utólag átírta, fontos részeket és az általam a szövegbe illesztett linkeket kihagyva, általam nem jóváhagyott képeket, videókat beillesztve megvágta, majd anélkül, hogy beleegyezésemet kérte volna, közreadta. Az általam korrigált és jóváhagyott, közlésre nem került interjúszöveg itt olvasható:

1978-ban emigrált, többek között Párizs és több mint 20 év New York után mégis visszatért Budapestre. Miért? 

Egyrészt családi okokból, másrészt azért, mert New York egy ideje hibernálódott. Amikor 1982-ben először odalátogattam, még a bohémvilág fővárosa volt, bár már érződött a tomboló 1960-70-es éveket követő másnaposság. Az East Village, a SoHo, a Greenwich Village még tele voltak élettel. Bulik, érdekes események minden nap és minden éjjel. Az emberek még beszélgettek egymással. Egymás után nyíltak az új klubok, galériák, színházak. Aztán a 80-as évek második felében elkezdett a város lefagyni. Ma már csak munkatábor. Sehol nem dolgoznak olyan keményen az emberek, mint New Yorkban, talán ez az oka, hogy szellemileg félelmetesen leépült a város. Arról nem is beszélve, hogy egy lakást anno havi 200 dollárért ki lehetett bérelni, ennyit fél nap alatt egy szobafestő összeszedett. Ma ugyanez havi háromezer dollárba kerül. Így azok a művészek, akik nem voltak pénzcentrikusak először kiszorultak a külsőbb kerületekbe, Greenpointba, Williamsburgbe, aztán még tovább keletre, miközben Manhattan skanzenesült, Disneyland lett belőle.  A helyek, ahol Jimi Hendrix, Bob Dylan, a The New York Dolls, a Ramones játszott, ma már nem léteznek. A magas lakbérek miatt bezártak az apró galériák, színházak, találkozóhelyek, ahol odaköltözésem idején a város szíve dobogott.

A harmadik ok, amiért idejöttem, hogy rengeteg és komolynak hangzó ígéretet, munkaajánlatot kaptam, amelyekből aztán valahogy nem lett semmi. Minden kamu-ígéretre elment fél év. Pénzt persze ezalatt nem tudtam keresni, mert az ebben az országban nincs a magamfajta nem-holdudvarnokoknak, úgyhogy az öregkoromra félretett tartalékaimat kezdtem el felélni, az évek meg csak múltak és múltak. Ahogy öregedtem, egyre gyorsabban. Évekig ingáztam New York és Budapest között. Több tucatszor repültem át az Óceánt, ami egy idő után kezdett kényelmetlenné válni. Minden baja ellenére szeretem Amerikát, azt ami megmaradt a régi fiatalos, szabad szelleméből. Ha energiára van szükségem, country zenei és régi rock’n’roll videókat nézek a YouTube-on. Számomra Hank Williams, Johnny Cash, Willie Nelson, Merle Haggard, Bob Dylan, Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Little Richard,  Chuck Berry, Bo Diddley, Howlin’ Wolf, Screamin’ Jay Hawkins, Muddy Waters, BB King, Buddy Holly, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Lou Reed, Iggy Pop, és a többi régi és újabb isten, félisten, király, királynő, herceg, hercegnő, varázsló, sámán, tündér, manó, katona, a hatalmas égbolt, az óriási hegyek, erdők, sivatagok, a suhanás a végtelen autópályákon jelentik nekem Amerikát. És a méltóság, amelyet akkor is érez ott az ember, amikor nagy bajban van. Szeretem az amerikai irodalmat is, sokat tanultam Ambrose Bierce, Jack London, James Fenimore Cooper, Mark Twain, Paul Bowles, William S. Burroughs, Jack Kerouac, J. D. Salinger és mások munkáiból.

Bár New York egy ideje hibernálódott, bízom benne, hogy valamikor majd ki fog olvadni, és ismét olyan lesz, vagy még élhetőbb, mint a jégkorszak előtt volt. Visszabújnak majd odvaikba a szalamandrák, és előjönnek rejtekhelyeikről az emberek, akiknek nemcsak munkatörténete, hanem valódi élettörténete, tehát arca is van. Bejártam a hatalmas országot, tudom, hogy óriási szellemi tartalékai vannak. Minden tiszteletem a jószívű amerikaiak millióié, akik igyekeznek segíteni mindenütt a világon, ha baj van. Első bölcsőm egy kettévágott amerikai vajkonzerves doboz volt, amit az ausztriai hadifogolytáborban kaptam, ahol erre a világra jöttem. „AZ AMERIKAI NÉP AJÁNDÉKA”, állt blokkbetűkkel a pléhdoboz oldalán. Az Államokban otthon érzem magam. Értem az emberek motivációit, csodálom az ötletességüket, felnézek az alapítókra, akik ügyeltek arra, hogy ne Európát rekonstruálják az Újvilágban. Olyan alkotmányt írtak, amely maximális szabadságot garantál a polgároknak, és biztosítja a kormány működésének ellenőrizhetőségét. A problémákat általában nem eltitkolják, hanem igyekeznek megoldani. A cél nem a felelősségvállalás elkerülése, hanem az, hogy működjenek a dolgok. Az ittenihez képest alig van bürokrácia. A munkát tisztességesen megfizetik, ott még sohasem vágtak át. Ha Amerika semmi mást nem adott volna nekünk, mint a jazzt, a blues-t és a rock’n’rollt, akkor is megérdemelné az örökké tartó világuralmat. Az atombomba, az Internet és az e-könyv már csak hab a tortán. Adjuk még hozzá a fogselymet, a villámhárítót, a villamosszéket, a futószalagot és a Colt revolvert, és máris teljesedik a kép.

Magyarországot az Ígéretek Földjének hívom: az újabb és újabb beteljesítetlen, felelőtlen ígéreteké, az újabb és újabb hazugságoké. Négy kontinens kilenc országában éltem, sehol sem hazudnak annyit és olyan gátlástalanul, mint itt. A rutinszerű hazudozáshoz adódik az ugyancsak példátlan irigység és rosszindulat, amellyel az itteniek viszonyulnak egymáshoz. Az általam megismert helyek közül sehol sem olyan erős a gravitáció, mint ezen a krónikusan önbecsülés-, öntisztelethiányos, apró, önmaga köldökébe révedő kolónián. Az okok messzire vezetnek, nem érdekelnek különösebben. Gondolom ilyen országra is szükség van, különben nem lenne. Úgy gondolom, hogy egy civilizáció, kultúra, közösség rangját nem technológiájának fejlettsége, építményei, irodalmának, művészetének kifinomultsága, hanem az adja, hogyan bánnak benne egymással az emberek. Bármilyen gyönyörűen is szavalnak, bármilyen szép dalokat énekelnek, nem az számít. Ha röviden kellene leírnom az itteni környezettel való kapcsolatomat, azt mondanám: állandósult katasztrófaelhárítás.

Van bármiféle előnye annak, hogy itt ragadt?

Nem mondanám ragadásnak, inkább végzetszerűségnek, kemény kihívásnak, amellyel naponta szembe kell néznem. Nem bántam meg semmit, mindig a legjobb tudásom szerint döntöttem, akkor is, amikor újra e kies völgyben ütöttem fel sátramat. Bizonyos dolgokat, amiket fontosnak tartottam, csak itt tudtam megvalósítani, éppen annak köszönhetően, hogy itt minimum öt évvel később történnek meg a dolgok, mint a szabad világban. New Yorkban már megsemmisült az élő színház, eltűnt a közönsége, amikor hosszú távollét után idejöttem. Itt még 2000-ben is háromszor megtöltöttem a Zeneakadémiát a Theremin oratóriumommal: New Yorkban ez dollármilliókba kerülő reklámkampányt igényelt volna, itt meg csak szerény plakátjaink és szórólapjaink voltak. A zeneakadémiai bemutató sikere nyomán a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a theremin, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen – Leon Theremin – orosz tudós, zeneművész és kém számomra a 20. század metaforáját jelentő történetét a Magyar Rádió felkérésére hangjátékban is feldolgoztam, és 2006-ban könyvben is kiadtam.

Pályám kezdete, 1971 óta érdekel az élő, valóban megtörténő, nem imitációs színház, első társulatomat akkor alapítottam. Les Fleurs du Mal nevű, változó összetételű társulatommal 1997 és 2010 között harminc darabomat állítottam színpadra Budapesten és vidéken. Ugyanebben az intervallumban több mint száz elektronikus zenei koncertet adtam – az 1970-es évek elején kezdtem el az elektronikus zenével foglalkozni. Ismeretterjesztő előadásokat, egyetemi kurzusokat tartottam.

Felkérésekre videó-műveket gyártottam – 1975-ben az elsők egyikeként készítettem önálló videó-műveket Magyarországon. Számos videó-könyvet is összehoztam. Ez egy új, általam kifejlesztett műfaj. Annyiban más, mint a hangoskönyvek, hogy a felolvasott szövegeket a zene mellett álló és mozgóképekkel is társítom.

Közben írások ezreit publikáltam a magyarországi nyomtatott és elektronikus sajtóban, ami sokat jelentett számomra, mivel 1978-as emigrációm előtt nem volt lehetőségem publikálásra. Hat könyvem jelent meg az elmúlt években, számos elkészült kézirat vár kiadóra.

Amikor belefáradok az írásba, felüdülésül, meditációs gyakorlatként festek. Mostanában főleg akvarelleket, mert azokat a legnehezebb, nem lehet őket kijavítani. Az összes műfajt egyszerre kezdtem el örökkévalóságokkal ezelőtt, mert akkor az államilag ránkerőszakolt halott kultúra helyett nekünk kellett megteremtenünk a saját kultúránkat. Párizsban és New Yorkban jórészt képeim eladásából éltem. A legtöbb képem francia, magyar és amerikai gyűjteményekben van. Belsőépítészi munkáim jövedelméből fedeztem hosszú utazásaimat Közép- és Dél-Amerikába, a Karib-tenger szigeteire és Délkelet-Ázsiába. Mostanában amerikai megrendelésre készítek időnként digitális műveket, festményeket, kollázsokat.

Ennek a felfokozott, akár mániákusnak is nevezhető termékenységnek az a fő oka, hogy az ezredforduló környékén ráébredtem, hosszú és kalandos életem utolsó, elszámolási periódusába érkeztem. Eljött az ideje annak, hogy átadjam a következő generációknak mindazt, amit a világot járva, folyamatosan Istent kísértve tapasztaltam, megtanultam. Korábban is sokat dolgoztam, de akkor még éltem is. Társaságkedvelő ember voltam, ismerkedtem, buliztam, Párizsban, Berlinben, New Yorkban a világ legjobb klubjaiba jártam, gyönyörű barátaim és szerelmeim voltak, a planéta legszebb tájain éltem, az összes varázsszert kipróbáltam. Az elszámolási periódusba érve rájöttem, hogy már eleget éltem, mostantól kezdve minden energiámat a munkába kell fektetnem. Azóta remete életmódot folytatok, csak akkor mozdulok ki, ha nagyon muszáj, vagy fizetnek érte. Kapcsolatot a külvilággal az Interneten keresztül tartok. Koncentrációm, energiaszintem fenntartása érdekében a lehetőség szerint távol tartom műhelyemtől az életet. Aki komolyan foglalkozik írással, művészettel, azt tudja, hogy az elmélyült alkotómunkához magányra van szükség. Budapesten az is zavaró tényező, hogy a város, az ország tele van negatív energiákkal, kellemetlen vibrációkkal és energiavámpírokkal. Ha úgy adódik, hogy el kell mennem valamilyen eseményre, legtöbbször halálosan fáradtan térek vissza a bunkerembe. Energiát nagyon ritkán ad a város. Untat a mindig mindenkinél mindent jobban tudók gőgös, zajos, pörgős társasága. Nagyon jól megvagyok hónapokig, évekig egyedül a számítógépemmel. Minden nap és minden éjjel dolgozom, karácsonykor és szilveszterkor is. Általában reggel 4-kor kezdem a műszakot, délután alszom 1-2 órát, vagy ügyeimet intézem, aztán éjjel 1-2-ig dolgozom tovább. Napi 4 óra alvásnál már nincs többre szükségem. New York-i munkalátogatásaim kivételével utoljára 2001-ben, 13 éve álltam le egy időre, amikor konzultációs célból meglátogattam János, a Jelenések írója barlangját a görögországi Patmos szigetén.

2009–2010 körül hagytam fel a nyilvános szerepléssel, azóta csak különleges esetekben vállalok ilyesmit. Először a színházat hagytam abba. Észrevettem, hogy már nem érzem a közönséget, az se engem: Nem volt kedven a trendeket követve táncikáltatni, ordítozós-suttogós idomított fókaszínházat csinálni. Az utolsó színházi előadásaim egyikét az azóta megszüntetett budapesti Sirályban tartottam, 2009-ben. A nagy energia ráfordítással, hónapokig tartó munkával összehozott, elektronikus, thereminnel dúsított zenére ültetett, kortárs szlengben megírt rap szövegekkel operáló Odüsszeia adaptációm előadására kilencen jöttek el, ők sem vették a poénokat. Az volt a pont, amikor úgy döntöttem, elég. Nem sokkal később a koncertezést is többé-kevésbé abbahagytam. Azt nem az érdeklődés hiánya miatt – az utolsó, a budapesti OSA archívumban tartott multimédiás theremin koncertem telt házas volt –, hanem mert túl sok macerával jár. Még készítek videó-műveket időnként, de már jóval ritkábban, mint korábban. Energiáimat inkább az írásba fektetem.

Milyennek találja a mai Budapestet?

Nyilván nem ismerem annyira a helyet, mint azok, akik minden este megteszik benne rituális köreiket. Én nem a szórakozást keresem, ha keresek egyáltalán valamit, hanem az intelligens együttlét lehetőségeit.  Aki a szórakozást keresi a városban, biztosan megtalálja, program, hely rengeteg van. Amennyire a távolból látom, sokkal több lehetőséget rejt magában ma a város, mint régen, de a hangulata, intelligenciaszintje kétségtelenül romlott. Hiányzik belőle az a párbeszédre épülő, egymás tiszteletén alapuló közösség, amely annak idején képes volt mozgásban tartani. Budapestet.

Az 1960-70-es években, amikor beindultam,  követelmény volt, hogy nem szabad olyannal előrukkolni, amit valaki már megcsinált. Ez volt az új terrorja, amely nagyon hatékony, inspiráló szellemi tornának, egyben rendkívül nehéz, nagy odafigyelést. tudatosságot igénylő létezésnek is bizonyult. A művészet lényege a meglepetés, nem igaz? Ma már az eredetiség nem kritérium, sőt. Több tanulmányt is írtam a témában, a kutatásaim fényében mondhatom, talán csak Buddha, Krisztus, a Reneszánsz, Casanova és a Felvilágosodás korában, és a modernizmus születésekor volt olyan erős a közösségi szellem, mint ifjúságom idején. Nemcsak a szabad világban, hanem a bolsevista terror alatt sínylődő Budapesten is. Akkor még nem létezett se Internet, se mobiltelefon, vezetékes telefon is keveseknek jutott. Csak a legősibb kommunikációs eszközökkel, az élő szóval és az írással rendelkeztünk. Virágzott a beszélgetés és a levélírás művészete.  Mára ezek az intelligenciafokozó, az önépítést segítő műfajok, a fogalmi gondolkodással együtt, jórészt eltűntek. Az új generációk képekben, feelingekben, ködös, zavaros érzetekben gondolkodnak, amelyek nem kommunikálhatók. Eltűntek a pompás jövőképek. Az adott nap túlélése és a karrierépítés, a bármi áron történő túlélés, megfelelés, az elvárások kiszolgálása a fő szempontok. Jellemző az önismeret, az önépítés igényének hiánya. Az információdömping következtében a tegnap a legtöbb ember számára olyan távolinak tűnik, mint a római birodalom. Se múlt, se jövő, csak a végtelenített jelen monoton ismétlődései. Fájdalmasan ritkák lettek az arcok, a valódi, szuverén egyéniségek. A szemekből hiányzik az értelem, az élet, csak a léha mohóság könyököl bennük. A globális tömegtársadalomban a legrosszabb ízlés, a szellemi silányság uralkodik. Istent, a magasrendűséget a tömegember ítélete váltotta fel. A jó az, ami a legtöbb embernek tetszik, minden más mehet a szemétbe.

A lineárisan fejlődő, korábbi eredményekre építő, közösségteremtő és fenntartó modernizmusnak a punk volt a halálsikolya. A nyolcvanas évek zavaros new wave-je már abszolút súlytalan, kedvesen, vagy kedvetlenül fecsegős időszaknak bizonyult. Érzékelésem szerint 1984-ben megállt az idő: egyrészt beteljesedett az alattvalók totális kontrolljára vonatkozó Orwell-i jóslat, másrészt azóta minden megtörténhet, és minden egyszerre létezik. Egyszerre vannak jelen hippik, punkok, vagy mondjuk a még mindig hitelesen kívülálló heavy metalosok.

A reggae és az amerikai country zene mellett nagyon szeretem az államilag szponzorált skandináv death, doom, viking, black, core, stb. metalt – Burzum, Gorgoroth, Entombed, Dismember, Unleashed, Bloodbath, Repugnant, Scar Symmetry, Hypocrisy, Tiamat, Arch Enemy, Soilwork, Meshuggah, Amon Amarth, The Haunted, Mayhem, Darkthrone, stb. És Eminem, a Nine Inch Nails, Marilyn Manson is nagyon bejön. Különösen bírom Marilyn Manson videóit. Tetszik az éjfekete, blaszfémikus humora, műveltsége, képzelőereje, bátorsága. Úgy, ahogy Bowie, ő is tudatosan, eszközként használja a zenét. Ezzel hozzáállással én is szívesen azonosulok: a zenét nem célnak, hanem szerszámnak, járműnek tekintem. Nem érdekelnek a dallamok, harmóniák és a kontrapunkt, számomra a közvetített üzenet a legfontosabb. A történet és a karakterek.

Mitől függ, hogy az ember elfántcsonttoronyként, szelepként vagy fegyverként tekint a saját művészetére?

Az öntudatlan, lélekgyilkos, energiavámpír biomasszától való távolságtartás nem elefántcsonttoronyba zárkózást, hanem jó ízlést és éberséget jelent. A művészet nem szelep, csak a bolond alkot önmagának. A művészet közlés. Felfogás és továbbítás. Nem több, nem kevesebb. Méghozzá olyasvalaminek a továbbítása, ami nem a közlőtől származik, hanem a levegőben lebeg és úgy hívják, korszellem, Zeitgest. Azt kell befogadni és felerősítve továbbítani. A korszellem annak idején, a rock zene ritmusát meglovagolva átjutott a Vasfüggönyön. Anélkül, hogy ismertük volna, ugyanazt a gondolatiságot próbáltuk leképezni, mint ami az óceán túlfelén is hódított.

Ahhoz, hogy ezeket az aktuális ideákat felfogjuk, nagyon nyitottnak kell lenni, az egót pedig – lehetőség szerint – el kell felejteni. Nem szeretek semmit, ami művészetnek akar látszani. A tiszta, pontos, aktuális közlés híve vagyok. Azt tartom szakrális, élő irodalomnak, színháznak, művészetnek. Untat a ködösítés, a cinkos kacsintgatás, a mélyértelműséget sejtető üres locsogás, fecsegés és a többi zombi megnyilvánulások. Elég átfutni a Facebook-bejegyzéseken, hogy lássuk micsoda giccses, bárgyú gyermetegség lakozik a fejekben. Zombie Birdhouse.

Ez afféle váteszköltő szerep. 

Nem látom magam nagyopera tragikus hőseként. A pátosz, a prófétai attitűd nagyon távol áll tőlem. Idétlennek, hamisnak, nevetségesnek tartom. Szókratésszel vallom, hogy nem tudok semmit. Minél többet láttam, minél többet tapasztaltam, annál kevésbé ismerem ezt a világot. Vannak előérzeteim, de lelkiismereti okokból képtelen vagyok felelősséggel jósolni. Magamat rendszerfüggetlen kém- és tájékoztató szerepben látom. Megfigyelő, informáló, szürke, amennyire lehetek. A művészet csak médium, amelybe mindenki belevetítheti, amelyben mindenki megtalálhatja a neki tetszőt vagy nem tetszőt. Nem tudom elviselni a szépelgő költészetet: nem megyek el versolvasásokra, mert elhányom magam. Ha nekem költészet kell, előveszem Céline-t, vagy elolvasok egy punk, vagy Bowie szöveget, Paul Bowles novellát, használati utasítást, valamit, ami nem a lila, nyálas, puha zselé, amelybe merülve oly sokan tetszelegnek.

Az utca embere mindig másra kapta fel a fejét. Hol van ma ez a társadalmi ingerküszöb? 

Az utca embere, ahogy a nép is, csak koncept. Azok találták ki, akik nem egyediségükben, hanem csak skatulyákba, kategóriákba gyömöszölve tudják kezelni a dolgokat. A közös öntet alatt mindenki más. Nagyon hülye állapot, amelyben vagyunk, mert, ahogy már mondtam, minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet és meg is történik. Ha minden megtörténhet, akkor nem történik semmi. Aki azt mondja, hogy mindenkit szeret, az nem szeret senkit. Mindent szabad, miközben egy csomó hasznos dolog tiltva van. Abszolút kontroll alatt matatunk. Ha nálad van a mobilod, használod a hitelkártyádat, a hatalom tudja, mikor, hol vagy és mit csinálsz. Olvasom, hogy Budapesten is elkezdik az arcfelismerésre alkalmas utcai kamerahálózat kiépítését. Léteznek az érzelmi állapot kimutatására kifejlesztett alkalmazások, és a ruha alá belátó kamerák is. Az otthoni telefon már az 1960-70-es években is tudott lehallgató berendezésként működni. Az érdeklődésedet, szokásaidat, napi rutinodat, kapcsolatrendszeredet adatbankok őrzik. E-mailjeidet szófelismerő applikációk ellenőrzik. Nincs többé magánélet. Persze ez a szisztéma még korántsem tökéletes, de ha valakit ki akarnak nyírni, azt ki tudják nyírni egy pillanat alatt. Nem tudom, hogy hol van a társadalmi, vagy hatalmi ingerküszöb, gondolom az is folyamatosan változik, a pillanatnyi, véletlenszerűen módosuló tudatállapotoknak és érdekeknek megfelelően. Nem kiismerhető rendben, hanem állandósult káoszban élünk.

Már nincsenek általános képeim, csak azt tudom, én miért dolgozom: értelmet szeretnék adni az életemnek. 1964 óta írok több-kevesebb rendszerességgel naplót. Az eredetileg titkosírással írt naplójegyzeteim alapján most fejeztem be a Rock’n’Roll Memoár-om első, 1964-65-ről tudósító kötetét. A teljes, 12 kötetesre tervezett könyv fél évszázad történetét fogja ismertetni. Korrajzok, kórképek, utazások, találkozások, komédiák és tragédiák: magányos evolúcióm történetei. A „Légy Tilos” (Szent Tamás) életviteli gyakorlata. Remélem, van még hátra annyi időm, hogy befejezzem ezt a monumentális projectet.

Ahogy öregszem, egyre gyorsabban múlnak a napjaim. Amit korábban percek alatt el tudtam végezni, ahhoz már órák, napok kellenek. A rövid távú memóriám zsugorodik, de a hosszú távú még mindig remekül működik. Arra nem emlékszem, hogy bevettem-e a reggeli magnézium adagomat, de arra igen, hogy mi történt mondjuk 1965..február 7.-én, Ercsiben, a hidászlaktanyában. 2010 januárja óta a Balkon magazinban, havi részletekben publikálom a néhai Varsói Paktum első punk együttese, a SPIONS mindmáig tartó történetét. Jelenleg, csaknem 4 évvel az első részlet közreadása után1978 őszénél tartok. Fogalmam sincs, hogy mikor jutok el a mához. Valószínűleg soha. Majd archaikus torzóként marad az eposz abba valamikor.

Az 1970-es évek eleje óta kutatom a cenzúra történetét, és vizsgálom a cenzorok pszichológiáját. Nemrég fejeztem be a kutatásaim, vizsgálódásaim alapján írt, terjedelmes, gazdagon lábjegyzetelt könyv – A cenzúra története és a cenzori személyiség pszichológiája – írását, és kezdtem el a szöveg korrigálását, kiegészítését, átszerkesztését. Ha lenne szabad egyetem, az ott tanuló bölcsészek, művészettörténészek, jogászok, leendő kurátorok és cenzorok forrásértékű tankönyvként használhatnák.

Nyáron készültem el egy másik, a miszticizmus és a közép-európai modernizmus kapcsolatát ismertető, a Szépművészeti Múzeum felkérésére írt munkával. Különösen a magyar vonatkozások megírása volt nehéz feladat, mert a kritikusok, művészettörténészek visszariadtak az egyes művészek munkássága szellemtörténeti hátterének bemutatásától. Gyakorlatilag forrásmunkák nélkül kellett dolgoznom, jószerivel csak a művészek naplójegyzeteiben, levelezésében találtam a spirituális érdeklődésükre, egymás közti beszélgetéseikre vonatkozó utalásokat. A kritikák, tanulmányok bőségesen foglalkoztak a forma- és színkezelésekkel, még az alkotók politikai nézeteivel is, de gondosan kerültek minden nem materiális témát.

Tavaly júniusban kezdtem el az anyaggyűjtést a 2002-ben, rejtélyes körülmények között elhunyt, sokak által ismert, sokak által szeretett, sokak által gyűlölt és megvetett, sokakat inspiráló szó- és szituáció-mágusról szóló DIXI – Egy szabad szellem legendája című, készülő könyvemhez. Dixi dimenziói feltárásának kísérlete mellett ez is egy közel fél évszázadot bemutató korrajz lesz. Még nem tudom, mikor fog elkészülni a kézirat, szeretnék méltó emléket állítani a végtelen budapesti éjszakában egykor kísértő, csúfondáros szellemnek. Az anyaggyűjtés során meglepett, hogy még most, 12 évvel Dixi halála után is milyen sokakat foglalkoztat ez az enigmatikus személyiség. Ausztráliától Dél-Ázsiáig, a világ számos országában élő Dixi-rajongóktól kaptam értékes emlékeket. Annyi hozzászólás érkezett a DixiBlogra, hogy most a bőség zavarával küzdök. Dixi labirintusszerű, igazából teljességében nem megismerhető életének, jelenségének bemutatása során persze megjelenik a bolsevik diktatúra, és az azt követő két zavaros évtized hangulata is.

A munkámban érzem magam igazán otthon, megment a magánytól és az őrülettől. Rengeteget tanulok a kutatómunka során. Régi korok, személyek és saját emlékeim elevenednek meg. Gondosan kerülöm a moralizálást, ítélkezést, helyettük sok tanulsággal szolgáló, időnként mulatságos, máskor sötét, tragikus történeteket mesélek el. Lélekben szabadon kalandozom a térben és időben. Igyekszem több oldalról bemutatni az ősi kultúrákat, rég halott, valamilyen szempontból fontos személyeket, a dolgok, események összekapcsolódását.

Milyen hatalmi viszonyok közt számíthat egy művész potenciális veszélyforrásnak az állam szemében?

A politika mindig felhasználta a hatalma megszerzése és megtartása érdekében a művészeket.  Amilyen könnyedén használta, ugyanolyan könnyedséggel hajította el őket, amikor már nem volt szüksége rájuk. Amióta emlékszem, mindig valamiféle diktatúra uralkodott Magyarországon. Először az egypárti diktatúra, aztán, a rendszerváltás után a politika, a zárt, a törvények és szokásjog felett lebegő, gyakorlatilag felelősségrevonhatatlan, zárt, önmegtermékenyítő politikus-kaszt diktatúrája. Most folyamatosan déja vu élményem van. Egypárti, a Kádár- és Horthy rendszereket egyszerre rekonstruálni igyekvő szisztéma kialakulását látom, tapasztalom. Kísértetek bukkannak fel az általam oly jól ismert múltból, és jutnak ismét sorsokat kontrolláló hatalomhoz. A bolsevik uralom egykori kegyeltjei most jobboldali szerepekben akcióznak. Ehhez a mostani, abszurd, szorulásos felálláshoz elengedhetetlen a hihetetlenül őszintétlen, műveletlen, gátlástalan uralom.

Anno adott volt egy teljesen merev struktúra, nagyon merev és nagyon tudatlan emberekkel, akik soha nem mondtak beszédet papír nélkül. Nem volt semmiféle spontaneitás bennük, ennél fogva mindentől rettegtek, ami nem volt előre megírva, megrendezve. Kiváltképp, ha alulról jött a kezdeményezés. Irtóztak a véletlenektől, a kiszámíthatatlanságtól. A hetvenes években kezdtem el színházat, filmeket csinálni, és egymás után tiltották be a darabjaimat, filmjeimet, pusztán azért, mert nem odafent megkomponált, jóváhagyott projektekről volt szó. Ezek a tiltások, korlátozások egyrészt cenzúrakutatásaim elkezdésére, másrészt további alkotómunkára inspiráltak. Saját működésemre alkalmaztam a francia szituacionisták tanácsát: „Légy realista, akard a lehetetlent.”

Ez meglehetősen dafke hozzáállás.

Minden tiltás, a spiclik és időnkénti verések, bebörtönzések ellenére mi dolgoztunk. Nem sokan, talán ha tucatnyian mertük a függetlenséget bevállalni és talán két-háromszáz fős holdudvarunk volt, akik minden eseményre eljöttek, annak ellenére, hogy tudták, pusztán érdeklődésük okán könnyen bekerülhetnek a hatóságok látókörébe. Tehát mai értelemben nem produkáltunk közönségsikert. Viszont a mi undergroundunkból kerültek ki a későbbi véleményformálók, a mi közönségünkből nőttek ki az úgynevezett „demokratikus ellenzék” prominens figurái. Csak akkor még mind haverok voltak, nem voltak még pártok, nem volt még pénz, uralkodási lehetőség.

Fiatal voltam és ennek megfelelően supermannak éreztem magam. Nem hittem a művészet körüli misztifikációnak. Amikor azt mondták nekem, hogy a festészet elsajátításához évtizedekre van szükség, két hét alatt összehoztam egy olajfestmény kiállítást az egyetemi kollégium kultúrtermében, úgy, hogy még soha ecset nem volt a kezemben. Dalít és más szürrealistákat kopíroztam és nem is voltak rosszak a cuccok, amelyeket sikerült összehoznom: a kolesz lakói el is lopták az egész kiállítást, úgy ahogy volt. Ezt dicséretnek, munkám elismerésének vettem.

Ugyanígy a színházban. Soha nem bírtam az izzadtságszagú dolgokat, ezért olyan színházat csináltam, amely tulajdonképpen improvizáció volt, akkor és ott a helyszínen, egyszer történt csak meg. Ez azért is volt praktikus, mert az én társulatomban is ott lapultak a spiclik, ha próbálunk, az előadást már betiltják. Kitaláltam egy valójában ősi színházi formát: felvettem magnóra egy narrációt, ahol a hang elmondta, mit kell csinálni. Most kinyílik egy ajtó, bejön egy ember egy bőrönddel, leveszi a kalapját, köszön, elejti a bőröndöt és kimegy. Az illető meg vagy a narrációba épített utasításokat követte, vagy nem, mert nem figyelt a hangszórókból érkező hangra. Ez is a humor forrása volt.

A diktatórikus hatalom alapvető tulajdonsága, hogy narrál, elmondja, milyen a világ körülöttünk, hogy ezen se kelljen töprengeni. Ha esett az eső, akkor azt mondták, süt a nap és addig hajtogatták, amíg az alattvalók el nem hitték. Erre a dramaturgiai megoldásra alapítottam a színházaimat. Öt év alatt hatvan-hetven darabot állítottunk színpadra, ez megtanított arra, hogy a színészet lényege nem az előre megkomponáltság, hanem a lélekjelenlét. A kőszínházakban is azt bírtam, mikor valami olyan véletlen történt a színpadon, amely nem volt két hónapon keresztül belerendezve a darabba.

Életem első színházi élménye hatéves koromban, Szolnokon Dunajevszkij Szabad szél című bolsevik operettjének bemutatója volt. A színpadon hatalmas hajó, a fedélzetén énekeltek, táncoltak a komisszárnők, komisszárok, forradalmár matrózok. Na most, az előadás egyik pontján véletlenül ledőlt az árboc a vitorlával együtt, amit a szereplőknek valahogy sikerült elkapniuk és így próbálták folytatni az előadást. Ott énekeltek az árbocot tartva, a vitorlába bonyolódva, amíg le nem ment a függöny. Azt nagyon bírtam.

Ott voltam a veszprémi színházban, amikor Latinovits Zoltán előadás közben felmászott a függönyre és bejelentette, hogy a színészek átvették a színház irányítását, majd nem volt hajlandó lejönni a függönyről, a kihívott tűzoltóknak kellett lerángatniuk. Nekem ez a színház, nem pedig egy szépen összegereblyézett, bemagoltatott szövegkönyv, izzadtságos fókaidomítás. Ahogy az életben, úgy a színházban is a tudatos, éber, fókuszált jelenlét a fontos. Ehhez a személyiség felépítése, valós önkép kialakítása, és az önmagunkra való rálátás szükséges. Az ember nem látja azt, amiben benne van. Felül kell emelkedni, magasról, távolról, kellő öniróniával szükséges szemlélni a lényt, akik vagyunk.

„Vesztes az, aki zenének tekinti a rock’n’roll-t. Az underground ideológiából mára műfaji gyűjtőfogalommá avanzsált.” Az emberek lettek passzívak vagy nincs is mi ellen lázadni?

Lenne mi ellen lázadni, de ez nem Franciaország, Anglia, Németország, vagy Amerika. Itt lázadás helyett a magányos ügyeskedés, alkalmazkodás a pálya. Mindig nagyon kedveltem azokat a művészeket, akik bele mernek szólni a politikába: viszont az az igazság a magyar rockzenéről, hogy még a legkeményebb megnyilvánulásai is operettesek. Ma a miénknél jóval komolyabb zenei tudással kuplékat énekelnek a fiatalok. Szerintem hibás irány magunkat a zenei andalgásnak alávetve az hinni, egy szép harmóniamenet, dögös ritmus megáll a saját lábán. Ahhoz, hogy bennem megmozduljon valami, a zenénél jóval több kell. Egyéniség, attitűd, közlendő például. Félelmetes belegondolni, hogy a világtörténelem során soha annyi zene nem született, mint most, és mégis, az emberek éppen ebben a bőségben a legigénytelenebbek. Persze a média is mindent megtesz, hogy a különbözni merőket marginalizálja. A bolsevisták betiltották őket, most rétegzenének minősítve kerülnek kirekesztésre. Mint régen, óvatosan kacsintgatni most is szabad, de dolgokat nyíltan, ködösítés, locsogás nélkül kimondani most sem. Ez persze nem csak a zenére vonatkozik.

Kötelességszegés nem reflektálni?

Ismét Szent Tamást idézem: „Mindenki művész, de nem minden művészet aktuális.” Aktualitás alatt nem feltétlenül a politizálást értem, persze azt is. A lényeg, hogy a mű az adott kontextusban megtörténjen, éljen. A történelem, és saját, összeférhetetlenségükből, együttműködésre képtelenségükből adódó magányuk sunyiságra, kiskapuk keresésére nevelte a magyarokat, akik mindennél jobban féltik a saját bőrüket.

Ma a művészek annyira ki vannak szolgáltatva anyagilag, érvényesülésük tekintetében a politikának, hogy mukkani sem mernek. Ha valaki nyíltan kiáll a hatalommal szemben, boritékolható, hogy többet nem lép fel a támogatott helyeken, de még a progresszívabb terek sem fogadják be, mert most ők is pályázatokból élnek. Nemrég egy neves művészeti magazin nem merte leközölni egy írásomat, mert a Spionsra hivatkoztam benne.

Rettegnek tőle, pedig a kultúra ma nem is prioritás. Annak idején Kádárék még féltek a művészektől, mára azonban ez megszűnt, a stílust, ahogy egyes hatalmasságok az emberrel tárgyalnak, még a bolsevista cenzorok sem engedték volna meg maguknak. Ők általában még éreztek bizonyos lelkiismeretfurdalást, amikor betiltottak valamit. „Felülről szóltak”, mondták, elnézést kértek és biztosítottak megértésükről, jóindulatukról. A mai cenzorok már nem tartják szükségesnek a mentegetőzést. Csak tiltanak, aláznak, exkommunikálnak. Nem is értik a betiltottak, megcenzúrázottak felháborodását.

Közvetlenül és közvetve is több underground zenekarra volt komoly hatással a Spions zenéje az URH-tól kezdve a Kontroll Csoporton keresztül egészen az Európa Kiadóig. Milyen utódnemzedéket érdemel a jelenség?

Mi tényleg nem zenét akartunk csinálni, az utánunk következők viszont már igen. Tücsökzenét. Ebbe pedig már nem fért bele az a keménység, mint amelyet Molnár Gergely, a Spions lelke, frontembere képviselt szövegeiben és kiállásában. A Spions ereje abból fakadt, hogy nem volt benne félelem. Azért választottuk a rock zene médiumát, mert egyrészt abba minden művészeti ág, az irodalomtól a képzőművészeten át a színházig belefér, másrészt a hangerő miatt kikerülhetetlen.  És szerves része a véletlen, a kiszámíthatatlan, a spontán. A Spions megalakulás idején az élő művészet legfontosabb ismertetőjele a veszélyesség volt, lásd Ulay és Marina Abramović, a bécsi akcionisták, az amerikai Chris Burden, vagy a magyar Hajas Tibor munkássága. Attól, hogy valaki kimegy a színpadra a gitárját pengetni és szomorúan költőcskézni, még nem történik semmi. Bele kell csapni a lecsóba, erőt, pusztító, tisztító erejű intelligenciát kell sugározni, és persze mindezt vad, utcagyerekes, fekete, blaszfémikus humorral fűszerezve.

A punk a gyűlöletről, önfelszámolásról, a botrány tisztító, ingyenes promóciót jelentő erejéről szól, nem pedig arról, hogy finoman ironizálgatunk. A punk ön- és közveszélyes szellemiségét maradéktalanul megvalósította a Spions. Nem kacsintgatott, mint az ellenzékieskedők, hanem kimondta azt, amit mások még hallani is féltek. A Nirvánia című Spions számnak kellene a magyar himnusznak lennie. Pontos helyzetkép, igazi prófécia, amelynek igazsága, hitelessége ma különösen érzékelhető. A Spions csak három, egy kivételével katasztrófával végződő koncertet tartott pár hónapos magyarországi működése alatt, ennek ellenére legendája még ma is él. Nyilván a katasztrófákon is átütő ereje miatt.

Szentjóby Tamásnak szenzációs megnyilvánulásai voltak. Amikor például Pesten megnyitották az első külföldi szállodát, az Intercontinentalt, ott volt a világsajtó: kamerák, riporterek, minden. És egyszercsak a szomszédos kereszteződésben feltűnt a nem-művész művész, bekötött szájjal, bekötött szemekkel, székhez szíjazva. Ott ült húsz percig, miközben az összes jelenlévő külföldi televíziós csatorna őt mutatta. Gyönyörű metaforája volt a helyzetnek. Hasonlóan tiszta energiákat sugárzott Halász Péter és barátainak színháza, Erdély Miklós és Hajas Tibor munkássága is.

Annak, amit mi csináltunk kétségtelenül megvolt az ára. Gergelyt többször megverték, szétrombolták Dohány utcai lakását, emigrációra kényszerítették, aztán elvették az iratait. Párizsban egy magyar ügynök ellopta az útlevelét, a magyar nagykövet pedig az ideiglenes okmányát is széttépte: húsz évig nem volt identitása, az pedig nem játék. Tönkretették az életét. Én csak a lakásomat, teljes egzisztenciámat, könyvtáramat vesztettem el.

A Spions lelke, frontembere most Kanadában kémkedik. Videónaplót vezet: ősz taréjt növesztett, a fogai kiestek, fátyollal takarja az arcát és Charlotte Bonaparte néven táncol és meditál. Az egyik füle hiányzik, szerintem az ugyancsak nagy vagány barátnője, Gina Blanca leharapta. Az 1980-as években egy időre megszakadt a kapcsolatunk, most újra közös projekteken dolgozunk. Letter To=From Bardo címmel rocktörténeti tanulmánykötetet ír, remélem, találok majd rá kiadót. Én gondozom a mindmáig energiaközpontként működő Spions honlapját is.

Hogyan lehet tiltott művészként napirendre térni az elszenvedett vegzálás, megfélemlítés felett?

Sokat morfondíroztam én is ezen és arra jöttem rá, hogy mindig igazat kell mondani, mert azt úgysem hiszi el senki. Abban az időben akinek volt telefonja azt lehallgatták, a leveleket felbontották, minden társaságban volt két-három ügynök. Nagyon sokan beparáztak és elkezdtek virágnyelven beszélni. Persze a paranoia óhatatlanul beépül az ember személyiségébe, nehéz távoltartani, nehéz tőle megszabadulni. Amikor ‘78-ban Párizsba költöztem, iszonyatosan rettegtem mindentől és mindenkitől. Hülye helyzetekbe kerültem kóros bizalmatlanságom és félelmeim miatt. Persze nem alaptalanul gyanakodtam, a magyar titkosrendőrség hosszú keze odáig, később Kanadáig és New Yorkig is elért. Évekbe telt, mire ki tudtam purgálni magamból a diktatúra által belém telepített félelmeket.

Számomra épp az a legijesztőbb, hogy úgy látom, ez a félelmekkel teli korszak jön vissza most Magyarországon. A hatalom ismét Kelet felé orientálódik. Nem a nyugati demokráciákban, hanem a keleti diktatúrákban lát példaképeket. Az államnak, a politikának megint túlhatalma van, az ellenségek pedig ugyanazok, mint ifjúkoromban: a „haldokló” Nyugat, és azok a szabad gondolkodású művészek és művészeti irányzatok, amelyeket annak idején Rákosi és Kádár alatt betiltottak. Mostanában megint a modernizmust támadják felülről, az alapvetően 19. századi romantikus, az életet a művészetből kirekesztő szemlélet nevében. Semmit sem értettek meg abból, ami azóta történt. Illetve lehet, hogy megértették, éppen ezért akarják neutralizálni. Persze mindenkinek joga van úgy gondolkodni, ahogy akar, de nem tanácsos rögeszméinket rá erőltetni másokra, különösen az egész, identitását görcsösen a múltban kereső, valós önképpel nem rendelkező, ezért szellemileg is kiszolgáltatott társadalomra.

A Műcsarnok új igazgatója szerint a művészet feladata, hogy gyönyörködtessen, ne pedig kritikát fogalmazzon meg. 

Az élő művészet alapvető feladatai közé tartozik környezetének véleményezése. Ha ennek jogát elveszik tőle – kasztrálják –, nyálas, lila giccsek gyártása az eredmény. Színpompás naplemente, pamutgombolyaggal játszó kiscica. Konfliktus nélkül nincs dráma, megtörténés. Ez az irodalomra és a képzőművészetre is vonatkozik. Az élet az én olvasatomban tragikomédia, ennek a művészetekben is szükséges megjelennie. A hurrá-optimizmus eredményei a náci és a szocreál művekben manifesztálódtak. Mi marad Shakespeare műveiből, Ady, József Attila verseiből, Hamvas Béla tanulmányaiból, ha kivesszük belőlük a társadalomkritikát? A művészet feladata nem a gyönyörködtetés – azt bízzuk a tapétakészítőkre, csipkeverőkre, kertészekre, virágkötözőkre. Az alkotó ember munkája az elgondolkodtatás, ébresztés, intelligenciafokozás. A művész a politikus ellentéte. A politika a hazugság művészete, a művészet az igazmondás politikája.

Mindig voltak emberek, akiknek a saját maguk szembeköpése nem okozott gondot, ha ebből hasznot reméltek. Félreértés ne essék, gyakorló kémként, önmagam állandó elárulójaként szeretem az árulást, nagyon bírom a hitehagyott embereket, akik képesek feladni a korábbi nézeteiket és egészen más irányba fordulni, de soha nem a pénz, pozíciójavítás miatt. Ezekkel a mostani köpönyegforgatókkal az a bajom, hogy csupán karrieristák. Nem a korábbi nézeteiket – ha voltak egyáltalán – gondolták újra és változtatták meg, csupán megfelelési szándékból, ravaszkodva, hatalmi igényeket teljesítve fordultak szélirányba. Öntörpítő percemberkékről van szó, az én ízlésem szerint nagyon alacsony a röptük. 

Évtizedekkel ezelőtt elhagyta az országot. Vannak olyan körülmények, melyek mellett nincs más megoldás, mint az emigrálás? 

Ez emberfüggő. Attól függ, hogy mit akarsz az életedtől. Aki önmagával szemben igénytelen, az a szemétdombon, vagy az emésztőgödörben is megtalálja a maga örömét. Az emberi alkalmazkodóképesség lefelé határtalan. A Kádár-rendszer kelkáposztafőzelék- és lábszagú poklában a populáció döntő többsége nagyon jól érezte magát, és passzívan, vagy aktívan támogatta a fennállót. Keveseknek hiányzott a szabadság. Nyelveket nem beszéltek, a külvilágról csak annyit tudtak, hogy ott olyan dolgokat is lehet vásárolni, amiket itt nem. Elfogadták, hogy a Párt gondolkodik helyettük, kapnak enni és inni, és nem kell nagyon keményen dolgozni. Gyűlölték az igényesebbeket.

Nagyon sokat változott a világ ‘78 óta. Mikor mi elmentünk, tárt karokkal fogadtak bennünket a franciák és nagyon sokat segítettek. Ma már ez nincs így, sőt, a populista nyugati politikusok és médiumok szerint nyűg vagy a befogadó ország nyakán. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének ugyanúgy lehetőségek: ha valaki elég kitartó, alulról kezdve most is fel tudja magát küzdeni abba a pozícióba, amelyet tehetsége és szorgalma alapján érdemel. Ha hihetek a statisztikáknak, az utóbbi években több mint kétszer annyi ember költözött nyugatra, mint az 56-os forradalom után. A fiatalok, vállalkozó szelleműek, a jövő adófizetői mentek, mennek el. Akik mást is akartak a köztévében látni, mint csűrdöngölést, történelemhamisítást és imádkozást.

Négy kontinens kilenc országában éltem és mindenhol csecsemőként kellett újrakezdenem. Meg kellett tanulnom a helyi szokásokat, hagyományokat, viselkedési formákat, azt hogy a régi dicsőség nem számít. New Yorkban mérnöki diplomával, sokéves látványtervezői gyakorlattal évekig szobafestőként, asztalosként dolgoztam, meg tapétáztam. Közben szerveztem a kiállításaimat, amelyek révén egy idő után lettek klienseim és belsőépítészei melóim, végül pedig már csak terveztem és én vettem fel embereket a fizikai munka elvégzésére. De ehhez először napi tizenkét órában, kávé és cigarettaszünetek nélkül, szótlanul mázolnom kellett a falakat. Európában híres operaénekesek, zongoraművészek dolgoznak pincérekként, bármixerekként New Yorkban. Aki nem fél a fizikai munkától, az mindenütt tud boldogulni. A szobafestés, a létrán fel- és lemászás például jól karban tartja a testet.

New Yorkba költözésem előtt Kanadában nagyon nehéz időket éltem meg: gyakorlatilag öt évig voltam munkanélküli egy olyan országban, ahol fél évig csikorgó hideg van és a helyiek nem barátságos természetükről, humorukról ismertek. Nem volt könnyű. Németes akcentusom miatt nem kaptam munkát. Sokszor kilakoltattak, mert nem tudtam kifizetni a lakbért. Megtanultam lopni, voltam fotómodell, férfiprostituált, minden, amit csak el tudsz képzelni. És túléltem. Az utolsó ott töltött évben asztalossegédként dolgoztam. Nagytudású helyi mestertől tanultam meg a szakma fortélyait, amelyeket később New Yorkban hasznosítottam.

Torontóban nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem szabad magyarokkal szóba állnom, mert csak bajba kevernek. Legtöbbjük teljesen idegen az ottani kultúrában: nem lehet hazudozni, nem lehet linkeskedni, ebbe pedig belebolondulnak és hülye helyzetekbe keverik az embert. 

Molnár Gergely évtizedek óta nem hajlandó magyarul megszólalni, de volt olyan is, aki Magyarországon maradt. 

Én is követtem a példáját, mert nem akartam idegenként élni. Miután elmentem innen, 15 évig nem beszéltem magyarul. Nem akartam mást, csak kiverni a fejemből ezt az egész poklot, amely a nyelvben élt tovább. Amikor végre sikerült, ismét használhattam a régi nyelvet, és már más szemmel néztem az országot, ahol ifjúságom éveit töltöttem.

A rendszerváltozást az amerikai tévéből figyeltem. Ekkor konkrét kérdéseket küldtem levelekben több régi ismerősömnek is, válaszul általában semmit vagy csak barokkos verseket, ködös víziókat kaptam, amelyekből nem tudtam semmit se kiszedni. Aztán, 1990-ben a húgom postán küldött egy halom magyar újságot. Emlékszem, valamelyik nagy napilap címlapján volt egy kép, amelyen japán üzletemberek szálltak ki egy repülőből. Valamint egy képaláírás: “Kis sárga kreatúrák kászálódnak le a gépecskéjükről”. Ez volt a japán gazdasági küldöttség, akik a magyar kormánnyal jöttek tárgyalni. Megfogtam az egész újságköteget és behajítottam a kukába. 

Megbecsült művésznek érzi magát? 

Attól függ, hogy mit minősítesz megbecsülésnek. A magamfajták nem kapnak állami díjjakat, életjáradékot, lovagkereszteket, és a velük járó kis tőröket. A politika nem valódi teljesítményeket ismer el, hanem hátsó szándékkal kegyet gyakorol, amit aztán könnyű elveszíteni. Elég egy rossz szó, kapcsolat valaki nemkívánatossal, nem állni vigyázzban vezényszóra, nem hajolni elég mélyen, nem a megfelelő testrészt csókolni meg. Azt hiszem eleget letettem már az asztalra, és még nem végeztem az egész rakománnyal, tehát önmagammal szemben nem vagyok elégedetlen. Megbecsülés lenne az is, ha méltón megfizetnének a munkámért. Erről persze nincs szó.

Volt egy rövid periódus, amikor könnyen ki tudtam adni a könyveimet, némelyikük – például a Theremin könyvem, és a 2006-ban elhunyt világhírű színházművész, író, pedagógus Halász Péter emlékére írt Downtown Blues jelentős olvasói érdeklődést keltettek fel. Ma már nehéz hozzájuk jutni. A Schuller Gabriella színháztörténésszel kollaborálva írt, az 1960-70-es évek nyugati ifjúsági mozgalmait és kultúráját bemutató YIPPIE! Az engedetlen polgár című, forrásértékű könyvem iránt is lenne érdeklődés, de a kiadó megjelenése óta a raktárában pihenteti. A különböző nyomtatott és online kiadványokban publikált írásaimat is sokan olvasták, olvassák. Koncertjeimet, kezdetben színházi előadásaimat is sokan látogatták. Számomra az igazi megbecsülést az olvasóim, közönségem munkámat méltányoló üzenetei, kedves szavai jelentik. Van néhány tanítványom, akik hasznosítani tudják a tőlem tanultakat. A publikációs lehetőségeim az utóbbi években meglehetősen lecsökkentek. Ennek a kiadványok krónikus pénzhiánya mellett politikai függetlenségem is az oka.

Örültem volna, ha az emigrációban született munkáimat ki tudtam volna állítani Budapesten, de erre eddig nem volt lehetőségem, mostanra már a kedvem is elment tőle. Úgy rögzült az illetékesekben, hogy én a hetvenes években megcsináltam magamat, most már csak egy kellemetlen kísértet vagyok. Amikor kiadót kerestem az 1970-es évek élő művészetét bemutató könyvemhez, az egyiktől frappáns elutasítást kaptam: „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”. Úgyhogy az 1970-es évek élő művészetéről oktatási intézményekből frissen kikerült, bájosan tudatlan ifjú sellők írnak. Az ő csacskaságaikból vélik megismerni majd a régi kor élő kultúráját az új generációk. Egy velem oral history interjút készítő hableány Halász Péter és barátai Kassák Stúdiójának nevét Karzsák Stúdióként tette át írásba. Amikor rákérdeztem, kiderült, hogy a frissen doktorált szirénnek fogalma sincs, ki volt Kassák Lajos. Hasonlóképpen a rock and rollt „rákénról”-ra fordította, nehogy véletlenül megtanuljon angolul a büszke szittya.

Volt egy időszak amikor, ha rákerestem a nevemre a Google-ben, 250 ezer találatot dobott ki. Ma reggel 107 ezer találatot mutatott a kereső. Gondolom ez ismertséget jelez, jó lenne, ha ez lehetőségekben is megmutatkozna. Számtalan a nyomtatott és az online sajtóban megjelent, valamint rádiós, televíziós és oral history interjút adtam 1996 óta Magyarországon. Ismertségemre utal az is, hogy sok fenyegető e-mail és telefonhívás után 2006-ban megvertek a lakásom közelében, nem sokkal azután, hogy több cikket publikáltam az ügynökkérdésről. Jöttem haza a patikából, három srác elém ugrott, leütöttek, megrugdostak, a számba nyomtak egy kulcscsomót és kitörték a fogaimat, miközben azt kiabálták, hogy “Menj vissza Amerikába te kibaszott fasszopó!”. Nem mentem. Egyszer már elkergettek ebből az országból, nincs kedvem ezt másodszor is megengedni. 

Mit jelent magának ez az ország? 

A helyet, ahova véletlenszerűen születtem. Írókat, művészeket, aki közel állnak hozzám. Élő és halott rokonokat, szerelmeket, barátokat, gyerekkori emlékeket. És persze sok régi és újabb kellemetlenséget is. Egy nyelvet, amelyet csak a magyarok beszélnek. Miután otthont találtam önmagamban, mindenütt egyszerre vagyok otthon és végzetesen idegen. Nem fűz szorosabb kapcsolat Magyarországhoz, mint mondjuk Amerikához, vagy valamelyik karib-tengeri, vagy indonéziai szigethez, Tibethez. A magyarok többségével azon túl, hogy nekik is két kezük és két lábuk van, nem érzek túl nagy közösséget. Én a szellem országában élek: sok rég halott író, művész, gondolkodó, nekem ők a valódi honfitársaim, szellemi testvéreim. A régi barátaim többsége vagy meghalt, vagy kétoldalú kommunikációra képtelenné válva megőrült, rosszindulatú, gonosz, locsogó vénemberré torzult. Vannak új, nálam fiatalabb barátaim, akik nagyon fontosak számomra. Velük többnyire e-mailekben és telefonon tartom a kapcsolatot. Időnként itt is történnek velem csodák, érnek kellemes meglepetések.

Ha az ember Adyt, József Attilát, Hamvas Bélát olvas, könnyen rájön, hogy nem sok változott itt. Egy nagyon maradi, egyre inkább önmagába zárkózó, a külvilágot tudatlanságból ellenségnek vélő, a mártírszerepben tetszelgő ország. Erre az önsorsrontó mentalitásra csak rátesz a nyelvi gettó: kialakult egy önmegtermékenyítő, illúziókkal terhelt önkép és nevetséges szuperioritás érzet, hogy mi találtuk ki az emberi nyelvet meg az írást és egyébként is a Szíriusz bolygóról jöttünk. Ugyanakkor állandóan ugyanabba a magunk ásta gödörbe csúszunk vissza, ugyanazokat a hibákat követjük el, mint a régebben élte, egyik diktatúrából a másikba ülünk át. Elképzelhetetlen az a gyűlölködés, ami itt van, mondjuk a kormányzat által mostanában sokat támadott Norvégiában. Ott is van pár hülye, de senki nem tekinti alanyi jogon ellenségnek a saját szomszédját. 


Keretszövegek: 

Névjegy

Najmányi László 1946-ban az ausztriai Hermagor hadifogolytáborában született nemzetközi hírű író, képzőművész, színházi és filmrendező, performer, theremin művész a hetvenes évek végén részt vett a néhai Szovjet Blokk első punk együttese, az azóta kultikussá vált Spions alapításában. Az 1970-es évek elejétől kezdve írással, experimentális színházzal és elektronikus zenével foglalkozott, filmeket forgatott, az elsők között készített videót Magyarországon, festményei francia, amerikai és magyar gyűjtőknél lelhetők fel. 1978-ban politikai nyomás hatására a SPIONS két tagjával emigrálni kényszerült. Párizsban telepedett le, majd 1980-ban Torontóba, 1985-ben New Yorkba költözött. Bejárta Észak-, Közép- és Dél-Amerikát. Évekig élt a Karib-tenger szigetein és Indonéziában. Budapestre közel négy évtizednyi távollét után tért vissza.

Amit a Spionsról feltétlenül tudni érdemes

A korszak szakértője, Szőnyei Tamás megfogalmazásában a Spions ahhoz a neoavantgárd-underground szellemi-művészeti áramlathoz tartozott, amelyet az 1970-es évek kultúrpolitikája eltűrni sem volt hajlandó. Az együttes három tagja, Molnár Gergely (Serguei Pravda) énekes, Hegedűs Péter (Pierre Violence, később Peter Ogi) gitáros és Najmányi László (Boris Popoff) 1978-ban disszidált. Röviddel Párizsba érkezésük után a gitáros kiszállt a zenekarból és szólókarrierbe kezdett. A frontember francia és angol zenészekkel folytatta a munkát. Miután az átalakult Spions Párizsban kiadott két lemezt (Russian Way of Life; The Party) az akkor már Gregor Davidow (később Helmut Spiel!) nevet használó frontember és a David O’Clock nevet felvevő Najmányi László az Újvilágba költöztek. A Spions jelenleg szellemi energiaközpontként működik.

További CensorBlog Linkek

Subscribe to: Posts (Atom)